„Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát.” „Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek, mióta csak, mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré-válásának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére.”

Iskolánk névadójától származó két idézet egy olyan léptékű életmű alkotójának különböző korszakaiból származó ars poeticái, amelynek üzenete legalább annyira időszerű ma, mint elhangzásuk idején volt. E gondolatok gyökerei egyrészt a nemesi eredetű, ősei révén Borsodszirákhoz kötődő családban keresendők, ahol a korán elhunyt édesapja személyében Bartók Béla egyszerre tapasztalhatta meg az otthoni Kossuth-tiszteletből fakadó hazafias lángot, valamint az élőzenével való találkozás semmihez sem fogható örömét. Nem is értette, hogy a nagyszentmiklósi fogadóban, az apja közreműködésével fellépő zenekar játéka közben, „hogy tudnak enni az emberek, mikor ilyen szép zene szól”. Gyermekkorának kényszerű vándorlásai közepette az állandóságot hamarosan egyedül édesanyja – akitől véleménye szerint a zenei tehetségét örökölte – és az általa játszott-tanított zene jelentette. Első darabját is ekkor, mindössze 9 évesen írta, amelyről később sajnálkozva állapította meg, hogy az csak egy bécsies táncmelódia volt. Annál nagyobb sikert váltott ki környezetében az édesanyjának ajánlott Duna folyása c. sokoldalas zongoraműve, amit az iskolában tanultak hatására írt. Zongorista-zeneszerző pályafutásának utolsó jelentős ifjúkori állomásán, Pozsonyban ismerkedett meg a szintén aktívan komponáló zongoravirtuóz pályatárssal, Dohnányi Ernővel; hatására ő is a Liszt Ferenc által alapított Zeneakadémiát választotta, ahol zongoratanára a Liszt-tanítvány Thomán István lett, míg zeneszerzésre a modern és nemzeti irányzatoktól idegenkedő Koessler János tanította. Zongorista sikerei kezdetben felülmúlták a benne válságba került zeneszerzőt, de a millenniumi ünnepek késői utóhangjaként 1903-ban bemutatott Kossuth-szimfónia egyszerre országos ismertséget és szakmai hírnevet szerzett neki. A népzenét ekkor még csak a csárdások és nóták világából ismerő Bartók 1904-ben, Gerlicepusztán találkozott először valódi népdallal és ez a találkozás nem csak a saját életútjára, de nemzete zenéletének alakulására is döntő hatással lett. Ennek kapcsán kötött barátságot Kodály Zoltánnal, akivel népdalgyűjtő körutakra indulnak. Kodállyal ellentétben Bartók nem csak magyar, de román, szerb, horvát, szlovák, székely, ukrán népdalokat is gyűjtött. Az itt eltöltött időt élete legszebb időszakának tartotta, annak dacára, hogy a Trianon utáni politikai körök hazaárulónak titulálták. Gyűjtői tevékenységét később a Közel-Kelet területeire is kiterjesztette; arab és török gyűjtéseivel pedig az összehasonlító népzenekutatáshoz teremtett kutatási alapot. E tudományágban elért eredményeiért később a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választotta, helyet adva 13.000 tételből álló anyagának rendszerezéséhez. Eddigi érettkori kompozíciói egyrészt a hegedűművész Geyer Stefihez fűződő szerelem reflexióiként és a férfi-nő kapcsolat problémáit a századfordulóra jellemző szimbolikus ábrázolásmód mentén születtek (A kékszakállú herceg vára – opera / A fából faragott királyfi – balett / A csodálatos mandarin – pantomim). Másrészt a népdallal való kísérletezés különféle vokális-hangszeres formáiban láttak napvilágot. A fordulópontot Pest-Buda egyesítésének 50. évfordulójára írt Táncszvit jelentette, amely az első olyan kompozíciója volt, amelyben a magánéleti és a városi szférából afféle csodaszarvasként kilépve (Cantata Profana) csak „tiszta forrásból” merítve és immár a kollektív közösséghez szólt. Innentől fogva visszatérő tételtípusa lett Bartónak a népek testvéré válását hirdető néptánc-finálé, ahogyan a természet iránt vallásos rajongással levő szerző éjszaka-zenéje (Szabadban / Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára / Divertimento / 1. és 2. zongoraverseny). Ismertsége csúcsán számos rendkívüli művésztárssal kötött ismeretséget, közülük a híres író, Thomas Mann így emlékezett vissza az Allegro Barbaro, a Medvetánc és az Este a székelyeknél szerzőjére: „Művészetének lényege a szemében tükröződött, halkszavú volt, de a zenéje beszélt helyette. Fájdalmas, zaklatott művei előrevetítették a II. világháború rémképét, amely elől végül neki is menekülnie kellett.” Hazáját és Európát végül csak édesanyja halála után tudta maga mögött hagyni, ahová minduntalan szeretett volna visszatérni. Erről vallanak a már Amerikában írt művek hol elégikus, hol religiózus hangú tételei. Gyorsan elhatalmasodó leukémiája és az új világ tőle nagyban idegen mentalitása egyre kevesebb mozgásteret hagyott számára, de három remekmű még kikerült kezéből (Hegedűszonáta, Concerto, 3. zongoraverseny). Földi maradványai csak 1988-ban kerültek végső nyughelyükre, a Farkasréti temetőbe. Jóllehet a háború utáni magyar politikai helyzet eleinte csak a „népi-szocialista” keretbe illeszthető műveinek kedvezett, a zenetanuló ifjúságnak írt progresszívebb darabjai (Mikrokozmosz füzetek) előkészítették az avantgárdabb szellemű alkotásokhoz is az utat. Iskolánk ezekből az erjesztő folyamatokból szintúgy kivette részét, melynek első jelentős eseménye az az 1956-os koncersorozat volt, amelynek keretében Bartók kisebb formátumú énekes-hangszeres alkotásai között a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre a Kontrasztok a két Rapszódia és a Hegedűverseny 1. tétele először hangzott fel a városban. Azóta különféle Bartók-napi ünnepségek, zenei világnapok és Bartók-maraton keretében népszerűsítettük magunk is névadónk életművét.